 Előzetes tervezés → |
 |
Paradigmaváltás |
A balatoncsicsói közösségi műemlék-felújítási kísérleti projekt legnagyobb kihívása, hogy a korábbi, a közvélekedés szerint gyakran rosszul működő műemlékvédelmi gyakorlatot egy új megközelítésre váltottuk le. Mindezt azzal a meggyőződéssel tettük, hogy a műemlék épület így valóban hosszú távon fenntartható, a használói pedig elégedettebbek lesznek.
Eddig a műemlék-helyreállítás folyamatát tipikusan a hatalmi erőviszonyok mentén kialakuló paradigma jellemezte: vagy a műemlékvédelmi hatóságnak (illetve az őt képviselő tudományos szakértőknek), vagy az épület tulajdonosának, illetve a felújítást finanszírozó befektetőnek az akarata érvényesült.
Az első esetben a történeti értékek minél teljesebb konzerválása az elsődleges, és sokszor kizárólagos szempont. A folyamatban a kommunikáció a műemlékvédelem részéről jellemzően előíró és utasító, melynek következtében az épület fejlesztése vagy sok kompromisszummal valósul meg, vagy a kezdeményezők a nehézségektől elrettenve feladják a helyreállítás gondolatát, így az épület többnyire gazdátlan marad és elpusztul.
A hatalmi erőviszonyok másik oldalának túlsúlyba kerülése esetén, vagyis amennyiben a „pénz beszél”, a fejlesztés üzleti szempontjai az elsődlegesek, a kommunikáció többnyire hamis, manipulatív és „ügyeskedő”, a történeti értékek csorbát szenvednek, a felhasználók pedig általában a sikeresen elvégzett felújítás után is elégedetlenek, hiszen nem érzik magukénak az épületet.
Az új megközelítés szerint egy olyan sokszereplős modellt alkalmazunk a projekt megvalósítása során, ahol egy mediátort állítunk a projekt működésének középpontjába, amely nem más, mint a helyi projektcsapat. Az a feladata, hogy a helyi közösséget és az érintetteket, valamint a műemlékvédelmi szakértőket együttesen bevonva a folyamatba, a konszenzusos döntések megszületését koordinálja, így biztosítva minden érdek érvényesülését, és az értékek közös erővel történő megőrzését.
A bevont szereplők száma ezen új megközelítés esetében jóval magasabb, ami rendkívül nehézzé teszi a koordinációt, de csak ezen a módon érhető el, hogy a projekt által elért eredmények és a kiváltott hatások hosszú távon képesek legyenek érvényesülni. A kommunikációt ezen esetben érdemi viták, nyílt és őszinte megbeszélések jellemzik, melynek eredményeképpen mindenki számára elfogadható kompromisszumok mentén zajlik a projekt, és az elkészült épület minden érintett számára szerethető lesz, és használói magukénak érezhetik.
Egy ilyen folyamathoz azonban mindenképpen szükséges a projektben szerepet vállaló minden személy készsége és nyitottsága egymás értékeinek, szempontjainak megismerésére és beépítésére, még ha az egészen ellentétes is a sajátjával. Emellett a résztvevőknek késznek kell lenni a kompromisszumok elfogadására is, a számukra esetlegesen előnytelen, vagy nem ideális következmények tudomásul vételével együtt.
Az ismertetett megvalósítási elv esetében a döntések meghozatalánál fontos minden érdeket figyelembe venni, és amennyire lehet integrálni ezeket, a következő szempontokat figyelembe véve:
- Műemléki érdek: az épület, a múlt megőrzése, visszaállítása, minimális beavatkozással.
- Környezeti érdek: a felújítás során a környezeti terhelés minimalizálása, az elérhető legnagyobb energiahatékonyság biztosítása.
- Társadalmi érdek: komfortos közösségi használat (pl. fűthető rendezvénytér), a helyi közösség életminőségének növelése.
- Gazdasági érdek: az épület hosszú távú gazdasági fenntarthatósága a helyi gazdaság élénkítésén keresztül (pl. turisztikai szolgáltatások, társadalmi vállalkozások, helyi termelői szolgáltatások bővítése).
Egy ilyen komplex, nehezen felmérhető és sok esetben egymással ellentmondó érdekrendszert csak akkor lehetséges együttesen kezelni, ha a projektet irányító csapat egyfajta mediátorként képes viselkedni, és megtalálja a módját annak, hogy a bevont érdekeltekkel együttműködve, közösen alakítsák ki a mindenki számára elfogadható eredményt.
A pradigmaváltásnak tehát nem csak a projekt megvalósításába bevont szereplők számában és a megvalósítási folyamat lebonyolításában kell megjelennie, hanem az együttműködés módjában, eszközeiben és a szereplők attitűdjében is. Mindez pedig „nem megy varázsütésre”, nem tanulható tankönyvekből és nem képes egy-két lelkes helyi szervező sem „csodát tenni” a teljes projektcsapat aktív és őszinte közreműködése nélkül.
Valódi paradigmaváltásról csak akkor beszélhetünk, ha a projekt által érintett szereplők teljes körűen megismerik és megértik a hagyományos és új megközelítés különbségeit, az elérhető eredményeket és az ennek érdekében vállalandó kihívásokat, és kockázatokat.
